VA mint költő

AZ ÉLET ÉRTELME

Szerettem a Mártírok útján ferdén tűző

napsugarat nyári délután a játszótérre menet;

az óvodai sajtos makarónit tejföllel;

Márialigeti megnyugtató hangját, ahogy dörmögi:

semmi baj, kolléga úr, három napig feküdjön és kutya baja;

titkok csillagútján a bécsi csomagok közeledtét;

az égig pumpáló erőt, amikor anyám azt mondta:

a járókelők nyakán káposztafejek ülnek, gondoljak rájuk így;

szenteste beszívni az angyaljárta szobalevegőt;

gojkómiticses film után a Mechwart téri indiánrohamot;

Németh Ildikó piroscsíkos pólóját az öltöző fogasán,

amíg a gimiben a tornaóra tartott;

a kozmikus nyári záport az érettségiről kilépve;

Szerencsi Évát, aki néha megjelent vizslájával,

mikor a tanácsháza mögötti parkolóban cigiztünk;

forradalmi lelkem, ahogy egy évfolyamtársamtól

azt kérdem: hozzak neked szamizdat-újságokat?;

szerettem, hogy valahonnan ide került egy gyerek,

új irányt adva a széthulló családnak;

és hogy a cél láthatatlan, tehát holtbiztos;

elélvezni rejtett szerelmek űrsétáján;

olykor hinni, hogy szívem barlangja Platón kutyaóla;

kiszállni a PhD-programból, hogy életem

Faust-regényét írjam meg inkább;

szerettem hangulatra bízni a folytatást, bármit is súg,

énekelni villamoson, fölállni megunt társalgásból;

seggbe rugdosni az élet olvatag viaszszobrait;

szerettem hajnali szélben cserkelve vadnak érezni magam,

fát ölelve hozzáöregedni az erdő csöndjéhez;

nagy, érző sétára menni a Margitsziget Arany-fái közt;

házipapucsban várni a nyugdíjpostást,

mintha legalább most tagja lehetnék a társadalomnak;

várni, hogy a szenvedésben azért áradnak-e bennem felhők;

szerettem a dobolást: földzáport a koporsóm fedelén,

a tompuló morajt, ahogy szétszéled a temetési menet,

szeretteim mennek haza súlyosan áttetsző léptekkel,

a név, hogy Végh Attila, egy ideig még képeket idéz bennük,

de végül a hangalak győz, a hangalak.

BÓBITA

Sárga esőben az ánizs.

Elfeledem, mi lehetne.

Unja magát ez a nyár is,

bújik aranylevelekbe.

Ott a halál. Az erekben

savval igéz a szivárvány,

elnyel a múlt, iderebben

még kihunyóban a látvány,

kerti idillt iderajzol,

fényt lehel ablaküvegre.

Végtelen, űrbeli hang szól,

dalt tetovál a fejedbe:

"Lódul utánam a múltam,

nincs, hova elmeneküljek,

látod-e, így vagyok útban.

Gondolatok feketülnek."

Tükröz a szem, de az érzés

téved: elejted a tájat.

Rostjaiból fogy a fény, és

minden idő belefárad.

Messzi, sötét szoba: alszol,

gondjaid átszineződnek,

sárgul a kert, a harang szól,

nézem a kerttemetőmet.

Hűs itatói a létnek:

dallam a zöld erezetben.

Rajtam az éji tekintet,

azt hiszem, elkeveredtem,

szétvet a lét, fut a mámor,

lélek a szellemen átjár.

Retteg a test, de szavától

elfut a vers: idehátrál.

Itt a halál, ahol állok.

Bokraim elszenesedtek,

tűzben a kerti virágok.

Már sose higgy a szivednek.

HOLDLELKEK

A sűrű szmog miatt Pekingben

évek óta nem látni napot, csillagot.

A hatóság a Tienanmen téri óriás

képernyőn közvetíti, milyen az ég.

De a fejlődés nem áll meg, hízik a köd.

Ha már a nagy kivetítőt sem látni,

mindenkinek a mobiljára küldik a képet,

élje át a zsebre vágható reggelt, holdas éjt.

Aztán eltűnnek majd a mobilok is,

minden kínai fortyogó ködbe meríti kezét,

a kézfogás már transzcendens élmény.

És feltalálják az égvetítős szemüveget,

hiszen a technika csodákra képes,

csakhogy a füst a lencsék mögé becsorog,

szemgolyóra ül, megnyalja az íriszt,

mint egy hűséges szörnyeteg.

Ekkor divatba jön a retinaműtét:

apró lézerujjak rajzolnak napkört, holdkaréjt,

csillagtáncot a párás lélektükörre.

Generálszószban tapogatóznak

az eltévedt lelkek, láthatatlan ég alatt ég

milliárd hunyorgó szempár, képek

lökdösődnek, mintha a haldokló idő

végigpörgetné tűnő életét,

szentjánosbogarak régvolt éjszakán,

már milliárd naprendszer lát a saját jogán,

szikrázik rengeteg magába fordult angyal,

gondolatok a vérben (már nem követik aggyal),

és nincs, aki a térképről visszataláljon

az eltűnés terére, ahol fáj minden lábnyom,

betűi egy utolsó, elkésett levélnek,

a holt levegőben vak hitek égnek,

de már önmaguknak se tudnak megköszönni

semmit, amiért világra kellett jönni.

MÚLTKOR

Múltkor a metrón láttam az arcod, pedig nem voltál ott.

Tudtam, hogy nem, mégis megálltam ebben a hitben.

Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.

Ott, a föld alatt talán szeret, aki itt nem.

Tükröződés voltál, illanó reflex játszott a plexin.

Átmásoltad a hiányod, ámuljak, hülye élő.

Föl a mozgólépcsőn unott képet vágtam, ez terepszín.

Ne lássák, hogy üzentek nekem ennyire mélyről.

Nem gondolok rád - utána egész nap erre gondoltam.

"Forget my fate" - énekeltem, megidézve Didót.

Közértbe mentem, otthon vacsorát főztem, ettem. Gyorsan

elaludtam, de ereimben már plexi folyt.

KISKÖLTŐK KORA

Szörnyű, ahogy a kisköltők öregszenek.

Szaporodnak a könyvek, az irodalmi díjak,

nő az ábrázat, szitál a köztisztelet,

a kisköltő, úgy tűnik, egyre nagyobb.

Leffeteg, ráncos bőr alatt tévelyeg a törpe szellem.

Kismacskát fogtunk százkilós liszteszsákkal.

A világ persze csak a zsákot látja,

sejt benne pazar kincseket,

a szellem neki mindig zsákbamacska.

A lötyögő szépérzésbe belehízó polgárok,

a kultúremberek azért megadják a módját,

hogyan tiszteljék a költészetet,

ők statisztálnak a kisköltő rítusain,

melyeken rendre elájul a beton.

Nézzétek e csenevész esteket, barátaim,

az unalomtól meghatott zsákvászon arcokat,

a pódiumon öregedő kisköltők taglejtését,

ahogy óriásarcukat a költői est fényébe mártják.

Megborzong a hold szemük tócsáiban,

ahogy feltartott fejjel locsognak,

mintha azt szimatolnák, honnan bűzlik

a színtelen-szagtalan ittlét,

közben nagyon szerények, hiszen van mire,

belőlük fúj a magaslati szélcsend,

és olykor meg is hatódnak,

mint a kegyesség igaz katonái, hiszen most

itt vannak ők, hogy nagyokat mondjanak,

a nép közé jöttek, most élőben láthatók,

hangjuk olajozza a nagy gépezetet,

mert az irodalom forog, a kisköltő nem pihen,

most épp arról beszél a publikumnak, hogyan

változott meg önmagához való viszonya,

ezen mereng birodalma trónján a pöttöm király,

ül a hatalmas szék szélén, lábait lógatja az űrbe,

ahol világok születnek-porladnak, robbannak

sosem látott bolygók, naprendszer-keringő zenél,

szédülten, némán táncol az embertelen.

A költői estnek vége, a világközép őre föláll,

köszöni szépen a figyelmet,

fenséges, de jóságos arccal

indul haza, a halhatatlanság felé.

EGY EMBER VÉGÉN

Már híznak a testben a prosztatarákok,

már reszket a nyálban a hablepedék,

s főorvosa (az, ki a testibe látott)

már eltakará a beteg leletét.

Ó, végbelieknek e csalfa vitézi!

Titkok kitudói, ti néma papok!

Rejtett remegéstek a Semmit idézi,

poklunk. Nem véd a fehér köpeny ott.

Ó, mondd, ha előbb halok el, s kezeidbe

már nem kerülök, elüt egy kamion,

hódolhat-e néked az ég, emelintve

a lelkem odáig, hol a nincs a vagyon?

Mely élet idézi föl akkor eszednek,

hogy mind eliramlik a volt paciens?

S kik lesznek, akik ama hitre vezetnek,

hogy pajzs a köpeny, ami most evidens?

Ha elhagyod egykor a földi világot,

nem hullsz te alá, ahogy egy mohikán.

Rettegve te is, vacogod ki az átkot.

Solventia lesz. Ne parázz, dokikám!